Meglepett emberek vettek körül. Azt sugdosták: biztos megbukott. Hagyjátok, kérte tőlük húgom, és szó nélkül nyomta a kezembe a huszadik zsebkendőt.
A tükör az ölemben feküdt, benne megnyugtató sötétség tátongott. Tudtam, csak szólítanom kell Siriust, és ő nyomban megjelenik benne, ám előbb emberré akartam válni újra.
Lilyre pillantottam; elgondolkodva bambult maga elé. Nem kevésbé tűnt sokkoltnak, mint én, ő mégsem sírt. Járt az agya, pörgette az emlékek diaszalagját, és felkavarta, de nem ríkatta meg.
- Jól vagy? - kérdezte halkan a húgom.
Lily rám kapta a tekintetét.
Felelni akartam, azt akartam mondani: „volt egy kisfiam”, de nem jött ki hang a torkomon. Élénken láttam magam előtt őt, ahogy átvág a vörös szobán, vékony szálú, félhosszú haja úgy lobog keskeny arca körül, mint Siriusé szokott, és a járása is épp olyan, amilyen homályos emlékeim szerint Siriusé volt elsőben, de amilyen a mai napig Regulusé.
Azt akartam mondani, ha a jövőmet láttam odabent, de ha a jövőm csak nyomokban is fog hasonlítani a bent átéltekhez, felnőttként én leszek a világ legboldogabb, legszerencsésebb nője.
Beszélni próbáltam, de nem ment. Csak ömlött a könny a szememből. Vérzett a szívem a fiú után, vert a szerelemtől az apja iránt, repesett a lányok miatt, büszkén dobogott saját magamtól.
Jem keze után nyúltam. Segített felállni. Puszit nyomtam az arcára, Lilyére is, és ő mintha értőn mosolygott volna rám, aztán kezemben a Tekergők tükrével felkerekedtem, és célba vettem egy elhagyatott, bagoly se látogatta pontot a folyosók végén.

Ablakpárkányon ültem, felhúzott lábakkal, totálisan életveszélyes pózban. Ölembe támasztottam a tükröt, s csak meredtem bele, akárha élvezném magamat bámulni benne.
Sirius arca úgy jelent meg benne, mintha kiabáltam volna érte. S mert nem létezett ember, akit nála jobban szerettem volna, s aki nála jobban ismerte volna a rezdüléseimet, arca rögvest aggódóvá, sőt, egyenesen rémültté vált.
- Mi történt, Vivi?
Valahogy meg sem moccantam. Csak néztem rá merengve, és kerestem a jeleket rajta. A szarkalábakat, a borostát, a le-fel táncoló ádámcsutkát… ezek mind vele lesznek, mikor háromgyerekes apa lesz két kamasz lánnyal és azzal a szép kisfiúval…
- Vivi!
A lányunk Lily és James fiát szereti majd, Sirius! El tudod ezt képzelni? Egyszer tényleg mind egy nagy család leszünk!
- Vivi, szólalj már meg! A frászt hozod rám!
Húsz év múlva is ugyanilyen szerelmesek leszünk! Sirius, láttam! Láttam a szememben! Láttam, hogy szeretlek, és éreztem, hogy te is szeretsz! Imádod a családunkat! Családunk volt! Lesz! Neked és nekem! Elhiszed ezt?
- Vivi! Ha nem szólalsz meg, de azonnal, én isten bizony indulok érted! Beszélj! Mondj valamit, az ég áldjon meg!
- Szeretlek - nyögtem ki halkan.
Megkönnyebbült sóhaj volt a válasz.
- Mi a fene volt ez, Vivi?! Azt hittem, menten agyérgörcsöt kapok!
- Mióta tudsz te ilyen szavakat?
- Mióta ismerlek - legyintett. - Mi történt veled az előbb? Ugye nem vágtak meg?
- Nem, átmentem.
- Nehéz vizsga volt?
- Tanulságos. Csak a célját nem értem.
- Meséld el!
Elmosolyodtam.
- Még én sem fogtam fel.
- És akkor most már jöttök haza, ugye?
- Igen.
Hallgattunk egy sort.
Aztán hirtelen beszélni kezdtem. Mindenről, amit odabent láttam. Kitört belőlem, elemi erővel; meg sem állíthattam volna, úgy követelt szabadulást belőlem. És furcsamód nekem úgy tűnt, minden az aranyos kisfiú köré épül. Mintha ő lett volna a főszereplő, a lényeg. Mintha az első perctől őróla szólt volna a látomás.
Fiús anya leszek, éreztem.
Mióta akarok én anya lenni?!

Nagyon sokáig tartott, míg az élményeim végére értem. Mintha egy egész napig tartott volna végigmondani, mi mindennek voltam tanúja nemrég. És nem kis erőfeszítésembe került visszafojtani azt a lelkesedést, amit kiváltott belőlem.
Sirius figyelmesen hallgatott. Bizonyos részeknél jellegzetesen reagált: a lánya tantárgyi bukásánál leállított, majd rákérdezett: tényleg Piton nevét hallotta, vagy csak hallucinált? Akkori reakciójához, miszerint nem kell a lányának pótvizsgáznia, most hozzátette:
- Nem, mert Pitont kivégzem, ha egy Blacket merészel megvágni!
Az ifjú Potter, ki bukik a másik lányunkra résznél csak vigyorgott és nagyokat hallgatott, ám amint először megemlítettem a kisfiút, Sirius arca leírhatatlan változáson ment keresztül. Én akkor annyira átadtam magam az emlékeknek, annyira elevenen éreztem át azt a semmihez sem hasonlítható, fájó, szaggató szenvedést, amit ott és azóta éreztem amiatt, hogy nem érhettem hozzá a fiúhoz, hogy csak amikor mindennek a végére értem, vettem észre Sirius szokatlan komolyságát. Nem is komoly volt, hanem vizslató. Mintha nagy titkot próbálna kiolvasni belőlem.
„Egy fiú, aki olyan, mint Regulus és te.”
- Furcsa - mondta nagy sokára. Rosszul esett az a szenvtelen hangsúly, amivel beszélt. - Furcsa az a ragaszkodás, amit kettőnk iránt érzel. Azt hittem, csak velem jársz. Most úgy érzem, kettőnké vagy, mintha nem is a barátnőm volnál, hanem a húgom.
- Sirius, én beléd vagyok szerelmes. Csak beléd. De szeretem Regulust, nem tudom, miért. Talán, mert annyira olyan, mint te.
- Ha meghalnék, hozzámennél? - kérdezte kegyetlenül.
- SIRIUS!
- Felelj!
- Nem beszélek veled, amíg…
- Vivi!
- Sirius, hogy gondolhatod ezt?!
- Mit tennél, ha meghalnék, Vivi?
- Veled halnék.
- Ne hülyéskedj, te ennél sokkal erősebb vagy. Mit tennél? Mire használnád az öcsémet?
- Valószínűleg addig tartanám magam mellett, amíg csak egy szikrádat is látom benne. Csak aztán halnék utánad.
- Hozzámennél feleségül csak azért, mert rám emlékeztet?
- Nem. Csak azért nem.
- Hanem? Tudnál szerelmes lenni belé?
- Sirius, nem várhatod el tőlem, hogy erre válaszoljak! Te mégis mit tennél, ha én halnék meg? Te talán nem keresnéd Jemben a nyomom? Te nem néznéd őt órákig azt várva, mikor szólal meg a hangomon?
- Gyűlölöm ezt a témát.
- Te hoztad fel.
- Igen, mert… Vivi!
- Féltékeny vagy az öcsédre, Sirius? - mosolyodtam el. - Pont őt hiszed jobb pasinak magadnál?
- Kizárólag ő veheti fel velem a versenyt a szemedben.
Addig jó, míg ezt gondolod, akartam mondani reflexből. De egyrészt ez nagyon durva lett volna, másrészt lehet, hogy nem is valós.
- Ő sem, Sirius, megnyugtatlak. - Szélesebb mosolyra húztam a szám. Aztán elkomolyodtam és úgy folytattam. - Veled láttam közös családot, mert veled szeretnék majd. Tőled szeretnék gyereket, akármennyit, de egy fiút mindenképpen. Téged akarlak magam mellett látni vén csoroszlyaként, veled akarok emlékezni a régi szép időkre, a te hangod kell, hogy elaltasson, ha már nincs, mi miatt tovább éljek.
- Ne beszélj így. Ez brutális.
- Te kezdted!
- Nagyon megfogott az a fiú. A gyerek. - váltott témát gyorsan.
- Istenem, Sirius… - felnyögtem. - El sem hinnéd, mennyire! Ahogy őt néztem, máson sem járt az agyam, csak azon, hogyan lopjam őt át hozzánk, a mi dimenziónkba! Kellett nekem! Most is kell!
- Pedig ki kell ábrándítsalak, Vivi. Nem a jövőnket láttad. Én soha nem fogok a szüleim kúriájában élni.
- Ő létezni fog, bárhol éljünk, Sirius. Őt biztos, hogy meg fogom szülni egyszer.
- Akkor is, ha lesz vagy hat lányunk előtte? - vigyorodott el Sirius.
- Akkor is, ha futószalagon kell potyogtatnom a lányokat előtte!
Sirius újra elmerengett.
- Soha nem mondtad még, hogy egyszer gyereket szeretnél - jegyezte meg halkan.
- Tőled, ezt tedd hozzá! Csakis tőled. És majd akkor, ha minden szilárd lesz körülöttünk. A ház, a munkánk, és lelkiekben is készen állunk mindketten. Nekem megéri várni.
- Nekem is, ha mellettem vagy.
- Én is így gondoltam - mosolyogtam.

Sokára mentem vissza Lilyhez. A húgom addigra már lelépett, két barátnője elrángatta enni.
Barátném szótlanul kuporgott a hideg kövön. Mikor odanyújtottam neki a tükröt, felnézett rám, szomorúan elmosolyodott, majd megrázta a fejét.
- Nem kell.
Lehuppantam mellé, a kezéért nyúltam.
- Minden rendben? – kérdeztem, mert eredetibb nem jutott eszembe.
Nem válaszolt rögtön. Talán azt latolgatta, vágjon bele a nagy történetbe, hagyja kitörni magából, mi mindent látott odabent, abban a szobában, ahová én léptem hamarabb, mégis ő szabadult belőle előbb. Anélkül, hogy találkoztunk volna. Ez csak úgy eszembe ötlött.
Végül Lily az idegesítőbb megoldást választotta.
- Viv, mit gondolsz, amit láttunk… az ugye… az szerinted valós? Úgy értem, olyan, mint az Emlékládában volt ötödikben?
- Siriusszal egyöntetűen jutottunk arra, hogy nem, Lily. Az egész látomás, vagy mi a fene olyan volt, mint valami vágyálom. Én nem tudom, te mit láttál, én magamat, mint Mrs. Black.
- De hisz’ az…
- Igen, az jó ómen, elismerem. De miután Siriusszal beszéltem, több olyan momentum is felrémlett bennem, ami… hogy is mondjam? Lehetetlen.
- Például?
- Például az, hogy negyven évesen úgy nézzek ki, mint egy unatkozó arisztokrata úrinő, aki mást sem csinál álló nap, csak aranyozott fedelű könyvecskéket olvas a szalonban. Oké, szeretem Jane Austent, Darcy életem férfiideálja, Sirius után, természetesen, de azért mégis csak túlzás lenne, ha családanyaként úgy élnék, mint egy szereplő a Büszkeség és Balítéletből!
- Nem olvastam azt a könyvet – ismerte el szégyenkezve Lily.
- Akkor majd sort kerítesz rá, drága barátnőm, mert alapmű – bólintottam vigyorogva. – Plusz ott van maga Sirius is. Ő, mint makulátlan öltözetű atya? Jaj, ne már! Sirius több gyerekes apaként is úgy fog kinézni, mint most! Lezser lesz és nemtörődöm. Biztos vagyok benne. – Megszorítottam Lily kezét. – Tudod, nekem egyre inkább az az érzésem, a bent látottak ötvözték a belső ábrándjainkat a tényekkel, aztán jól össze lett minden kutyulva, csillámporral lett megszórva, és bumm! Íme a jövő! Amúgy sem értem ezt az egészet. Miféle vizsga volt ez? Mit mértek fel benne? A lélekjelenlétünket? Akkor nekem csúfosan meg kellett volna buknom!
- Viv – szakított félbe Lily halkan. – Szerinted van alapja ennek az egésznek? Tényleg csak lázálom lett volna? Vagy csak a körítés volt az a valós szál körül?
- Mit láttál, Lily? Mert szavaidból azt veszem ki, valami nagyon nem tetszett odabent.
Erre megrázta a fejét, és elfordult. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán. Nem kicsit ijedtem meg tőle.
- Mesélj, Lily! – követeltem.
- Meghaltunk. Mind a hárman. Halloween volt, éjszaka. Nagyon féltem.
Ennyit motyogott, majd hangosan felzokogott és a nyakamba borult. Szaggatottan sírt, miközben rémülten simogattam a haját, szólni nem bírtam.
Miket láthatott még? Mi volt képes halálra rémíteni őt?
Képtelen voltam kérni őt, de Lily magától kezdte mondani. Bele a nyakamba, úgy bújva hozzám, mint gyerekként az anyjához.
- James meg én házasok voltunk. Emlékszem a gyűrűre az ujjamon… azaz a jövőbeli énem ujján. Épp úgy néztünk ki, mint most, csak a hajam volt hosszabb, Jamesé meg talán rendezettebb, nem tudom. A szemüvege is más volt.
Szipogott egy sort. Zsepit csúsztattam a markába, belefújta az orrát.
- Volt egy fiunk. Csodaszép volt! Zöld szemű, kócos, mint James, és egyfolytában kacagott, mintha csikolnák. James le-fel rohangált vele a házban, át a szobákon, fel az emeletre és vissza, közben röptette a gyereket, meg kviddicsről magyarázott neki. Hogyha nagy lesz, majd olyan gyorsan fog száguldani a seprűn, mint most, sőt, gyorsabban! Annyira… istenem!
Újult erővel tört ki belőle az elkeseredés.
- Annyira békés volt az egész! Annyira olyan, amilyet szeretnék!
Hirtelen bevillant valami, ami még odabent tűnt fel.
- Nálad sem hangzottak el nevek?
- Nevek? – elgondolkodott. Ez lenyugtatta kicsit. – Nem, nem, tényleg. Pedig világosan emlékszem, hogy a kisfiú nevére nagyon kíváncsi voltam.
- Nekem három gyerekem volt, de egyiknek sem tudom a nevét. Mintha direkt nem mondta volna ki senki. Ez azért árulkodó, nem? Ha te például tudnád a kisfiú nevét, akivel James játszott a látomásodban, az jelentősen konkretizálná a látottakat! Akkor már nyugodtan járathatnád azon az agyad, hogy mindent megváltoztatnál e azzal, ha más nevet adsz majd a fiadnak. A korokat sem tudjuk például – folytattam egyre nagyobb beleéléssel. Lendületet adott, hogy Lily egyre érdeklődőbb arcot vágott. – Tippem van ugyan, de az nemigen jelent semmit, ez pedig szubjektívvé teszi a történeteinket. Az én lányaim tizennégy és tizenhat évesnek tűntek. A nagyobbik… várj, ez így nem igaz. A nagyobb biztos, hogy tizenhat volt. Tudom, mert épp hetedikbe készült.
- Az én kisfiam egy éves múlt. Elhangzott, mert James azon nevetett, hogy még két éves sincs, mégis úgy repül, mint egy bajnok… Olyan szép volt, Viv! El sem akartam jönni! Nézni akartam tovább, hogy vajon mi történik később, vajon mennyire fogjuk egymást szeretni öt, tíz, tizenöt év múlva. De aztán…
- De aztán?
- Aztán minden elromlott. Még aznap. Épp lefektetni vittem a gyereket. Beraktam a kiságyba, puszit adtam neki, ő meg mosolygott. Dörzsölgette a szemét, hogy álmos. Falnivaló volt! Azon gondolkodhattam, vajon olvassak-e neki mesét, mert a könyvespolc felé indultam, de nem jutottam el odáig, ugyanis valami odalent hatalmasat robbant. Ó, Viv! – a vállamra borult. – Tudtam, mi az! – kiabálta. – Tudtam, hogy a férjem halott! Hallottam, hogy utolsó mondata nekem szólt: meneküljek!
Vigasztalóan simogattam a haját, de belül remegtem. James meghal?
- Ölbe kaptam a gyereket, de amikor berobbant a szoba ajtaja, visszatettem őt az ágyba. Nem láttam, ki támadt ránk, csuklyát viselt. Parancsolta, hogy álljak arrébb. A fiút akarta bántani! Nem értem, miért, de az anya-énem tudta. És nem állt arrébb. Erre a csuklyás megölt…e. Én meg kirepültem a jelenetből.
Percekig hallgatott. Nem szólaltam meg én sem, éreztem, valamit fog még mondani. Nem akartam, hogy kimondja. Egyszerűen nem.
- Viv.
Nem, ne mondd ki! Nem akarom hallani!
- Viv, szerintem nem kósza álom volt, amit láttunk. Szerintem nagyon is a valóságot láttuk. A kisfiú látott engem. Anyának szólított, amikor a valódi anyja holtan esett össze a csuklyás átkától.
- Miért?
- Nem tudom. Nem tudom még, de egyet tudok: nem véletlenül láttuk azt odabent, amit. Valami történni fog a jövőben. Valaki esküdt ellenségének tekinti majd a fiamat. Valaki félni fog egy egyéves gyerektől. És ez a valaki, azt hiszem, tényleg meg fogja ölni Jamest. És meg fog ölni engem is.