Hogy Lily komolyan gondolta, amit mondott, nem kétséges számomra, hiszen a lelkemre kötötte, hogy senkinek sem mesélhetem el, amit tőle hallottam.
De én nem ígértem meg, és ezzel azt hiszem, nagyon megbántottam. Természetesen nem volt szándékomban fűnek-fának erről pletykálni, nem éreztem szükségét még Jemet sem beavatni Lily látomásába. Azt azonban komolyan fontolgattam, hogy visszatérve a Roxfortba Dumbledore irodájában kezdek - neki tudnia kell, mi értelme volt ennek az egész herce-hurcának. Ez nem vizsga volt, nem a tudásunkat mérlegelő vizsga. Ennek valami más célja volt. Mintha… á, ez sületlenség. Kész paranoia. Mégis… míg Catre és Amyre vártam az ebédlőben, volt időm végigpörgetni magamban a gondolatsort: én mi célból tettem volna ezt a való élettől egy lépésre levő diákokkal?
És a válasz ijesztően pofonegyszerűnek bizonyult. Talán csak azért, amit Lily mondott: „Valami történni fog a jövőben.” Mi van, ha igaza volt? Mi van, ha ez volt az a valós szál, amit konfettivel szórtak körbe?
Nézzük az elejéről, vázlatpontszerűen, hátha úgy világosabbá válik, javasoltam magamnak, és már pakoltam is össze magamban a mozaikdarabkákat. Egyszerre indultam ki a két látomásból, egyelőre úgy okoskodva, hogy csak ez a kettő létezik, mindenki más kimaradt a „jövőlátásból”. Szóval: Lily és én egyaránt családot láttunk magunk körül, férjet, gyereket. Ez igaz lehet, ugyanis jelen állás szerint majdnem biztosra mondható, hogy a Roxfort után ő Jameshez, én pedig Siriushoz megyek feleségül. Ám ami ebben a momentumban a fontos: Lily jóval közelebbi jelenetet látott, mint én. Nekem félig felnőtt lányaim voltak, ő még egészen úgy nézett ki, mint most, tizenhét évesen.
Csalódottan a krumpliba szúrtam a villám. Itt le is áll a fejtegetés. Mit is akartam kihozni ebből az egészből? Azt, hogy mennyi a valóságtartalma az ajtó mögött látott zűrzavarnak.
Hirtelen bevillant valami: a látomásom legeleje, a puritán szoba, meg a lebegő penna. Annak például mi értelme volt? Mit kellett volna leírnom? Az életemet? Vagy az egy napló volt? Kinek a naplója?
Fehér monogramszerű pecsét rajta… elmosódva. Egy napló… egy üres napló…
Olyasmi kezdett lassan zizegni bennem, amitől a hideg futkározott a hátamon. A napló gondolata nagyon nem odavágó emlékeket idézett fel bennem, és még logikátlanabb képzeteket… Logikátlan? Pont ez az: logikában nem volt hiány. Épp csak az ok… hiszen az is egyértelműnek bizonyult… lehetetlen!
És mégis igaznak tűnik!
Ez… ez nem lehet igaz!
A világ őrült sebességgel kezdett forogni körülöttem. Egy pillanat alatt rég feltett kérdések nyertek kielégítő magyarázatot, kielégítő és gyomorforgató magyarázatot.
Ezért nem engedte, hogy együtt üljünk, hogy ő legyen a párom idén!
Ezért provokálta ki, hogy szemtelenkedjen vele, mert tudta, hogy védekezni fog, és akkor büntetheti!
Istenem, de miért? Csak nem…?!
„A bejegyzések át lettek dátumozva. Egész pontosan az utolsó három bejegyzés. Én magam írtam át, Vic.”
„Banyacsomó, felfedezési éve: 1783. Furmányos kamaszbetegség. Első diagnosztizálója William Shepherd, falusi orvos és kuruzsló.”
Kuruzsló.
„A betegség a huszadik századra mint boszorkányköpet terjedt el a köztudatban, a század végére szinte teljesen eltűnt.”
És ami a legfontosabb: a cikk meg volt csillagozva, s a lap alján folytatódott apró betűsen.
„Több tudományosan elismert kötet szerzője vizsgálta az évek során a Banyacsomó kialakulásának körülményeit, különleges felbukkanása okán. A kizárólag húsz év alatti lányokat megtámadó, sokak által nemi betegségként jellemzett kór, mint belső átok emészti fel az emberi szervezetet. Érdekesség: számos nemes férfiú ágyasa szenvedett e a nyavalyában, s mielőtt Shepherd részletesen ki nem elemezte a tüneteket és el nem oszlatta a tévhitet, bizonyítékként használták fel a megfertőzött fiatal lányokkal szemben, hűtlenségüket bizonyítandó.”
Akkor én ezt egyszerű mesének tekintettem, nem is maradt meg bennem túl sokáig, akkora sokkot okozott, mivel lehet kigyógyulni belőle. Most azonban elevenen pergett előttem az arasznyi lábjegyzet minden egyes szava.
És már értettem. Azt nem, miért bukkant fel épp idén. Azt viszont igen, miért lettem beteg. Ha pedig bebizonyítom, hogy az amatiszt nem szervi baj, hanem akarattal előidézhető kórság, minden más levegőben maradt feltételezés is bizonyítást nyer. Ez nem lesz nehéz - manapság bárkit meg lehet betegíteni bármivel. Egy-két csepp méreg sunyin kajába csempészve, és kész! Az illetőnek lőttek.
Gyanúm alapos volt, kimondva azonban színtiszta őrültség. Ám ha igaz, amit kigondoltam, akkor bizony még vár rám otthon egy-két izgalmas élmény.

Amy vigyorogva dobta le magát mellém. Nagy csésze trutyit koppantott maga elé, élvezettel turkálta meg, mielőtt rólam is tudomást méltóztatott venni.
- Ma éjjel hozzákezdek a ruhádhoz! - újságolta, majd nagy kanállal nyomott a szájába a kétes kinézetű furcsaságból.
Értetlenül meredtem rá. Mi ez a nagy nyugalom? Őt nem kavarta fel a saját látomása?
- Jól vagy? - kérdeztem, az ellenkezőjét gondolva.
- Mi? Ja, persze. Megkönnyebbültem, te is? Nehezebbre számítottam, pláne azután a gagyi kezdés után. Nyugtass meg: téged is a frász kerülgetett a sötét szobában, ugye? Eszembe sem jutott, hogy a lumos nem fog működni! Te mit tettél? Én momentán megpróbálkoztam a táltostűzzel, de valami egészen más lett belőle. Azt hittem, összepisilem magam, mire kitapogattam a csarnokba vezető ajtót.
- Csarnok?
- Jaja. Akkor neked más volt? Én egy csarnokba jutottam, ott kellett ártalmatlanítanom néhány varázslényt. Megsúgom, a legtöbbről azt se tudtam, mi, de én nem is szökdöstem ki a Tiltott Rengetegbe éjszakánként, mint egyesek! - pajkosan kacsintott. - Aztán, mikor azt vártam, vége, mehetek, hirtelen elálmosodtam. Tök ciki, de ott aludtam el a hideg kövön. Hál’ istennek kijövet megnyugtattak, másokkal is előfordult, úgyhogy abban bízom, emiatt nem értékelnek le nagyon.
- Álmodtál is? - kérdeztem rekedten.
- Aha, ugyanazt, mint tegnap este. Ne kérdd, hogy részletezzem, mert privát is, intim is. Bocs. Na és neked mi volt, mesélj!
- Hát…
- Jut eszembe, csarnok: Cat labirintust kapott, meg néhány rúnákkal falra vésett rejtvényt. Gyerekjáték. A labirintus közepén pedig ő is elaludt. Na, ő rémeset álmodott, pityergett is utána egy kicsit.
- Mit álmodott?
- Nem is tudom, valamit Remusról. Valami olyasmit, hogy sok vérfarkast látott együtt, és ő is ott volt közöttük. Cat meg megijedt, hogy Remus inkább az állandó vérfarkaslétet választja helyette. Hát, én meg mondtam neki, hogy az oltár elől nem menekülhet meg ilyen könnyen, úgyhogy semmi pánik. Akkora marhaság hinni az álmokban! Inkább ügyeljünk a jelenre, nem igaz? Sosem tudhatod, mit hoz a holnap. De tuti, hogy nem azt, amit álmodsz!
- Ez a véleményed?
- Ez.
- Cat hol van?
- Lilyt pátyolgatja a szobánkban. Azon tanakodnak, mi lenne, ha nem várnánk holnapig, hanem ma este indulnánk haza.
- Persze, Cat meg majd visszautazik holnap éjszakára, mi? Vagy az asztrológiáról elvből letett?
- Ja, tényleg! Még az is. Na, mindegy, én szeretek itt lenni. Ja, Viv, míg el nem felejtem: méretet vehetnék rólad ma valamikor? Ihletet kaptam a varráshoz.
- Persze.
- Kösz.
- Különben mi az, amit eszel? - kérdeztem fintorogva.
- Franciasaláta. Itt így csinálják. Finom. Megkóstolod?
- Nem.
- Na, csak egy falatot!
- Nem, kösz. Na jó, egy falatot - gondoltam meg magam mégis.
- Nos? Jó, nem? Állítólag otthon túlfűszerezik.
Hümmögtem egy sort.
- Olyan… tejes. Majonéz nincs is benne?
- Nem tudom, nem is érdekel. Edd csak, hozok magamnak másikat.

Jem tétlenül ücsörgött az ágyán. Sejtettem, mi bántja: végeztem, másnap megyek haza. És még csak ki sem beszélgethettük magunkat igazán, hiszen eddig mindketten vizsgákra rohangáltunk, vagy kimerülten lapozgattuk a jegyzeteinket, ha épp nem a barátainkkal memorizáltuk azt más szobákban.
Szentül hittem, míg itt vagyok Jem és én teszünk pár emlékezetes dolgot együtt. Két Rice egy helyen… ez mindig balhét eredményez, eddig mindig így volt. Erre most rá kellett döbbennem: otthon a környék az, ami abnormális, és sajnos tőlünk függetlenül. Jem és én kinőttünk a felelőtlen viselkedésből, és ez így van jól.
Most mégis majd’ megszakadt a szívem.
- Szia, hugi.
Szomorkásan elmosolyodott. Ugyanarra gondolhatott, amire én, és a tények őt sem vidították fel.
- Tudom, Vic, hogy nyáron elköltözöl otthonról - csapott bele a közepébe kertelés nélkül, és meg sem kísérelte visszafojtani a könnyeit. - Menned kell, felnőttél. Ne hidd, hogy nem értem meg, azt se, hogy ne fáj! Nekem ott lesz Vada, te mondtad, és bármikor meglátogathatlak majd, ez is világos. Segítek majd összepakolni is, bátorítani foglak, ha elbizonytalanodsz, de ne áltasd magad azzal, hogy minden marad a régiben. Mert nem. Ha egyszer elmész, megváltoznak a dolgok. Neked Sirius válik a családoddá, mi rokonokká avanzsálódunk vissza, és én válok otthon a soron következő kivetendő fiókává.
- Kétlem, hogy a szüleink így gondolkodnának rólad.
- Nekik Vada új kezdetet jelent. Csak képzeld el! Vada kisbaba, aki előtt még tucatnyi életszakasz áll, amiken mi már átestünk, nem tegnap. Már fogzott, járkál, hamarosan monologizálni fog a WC-n ülve, bokán himbálózó gumis gyerekbugyiban. Hónapok kérdése, és ráébred: a plüss ciki, ő ezen túl babában utazik, a csokiról pedig áttér egyéb, még mázgásabb vackokra, mint a fagyi, puding, lekváros palacsinta. És hol vagyunk még az iskolától! Pláne a boszorkányképző kérdésétől. Jut eszembe, ha már iskola…
- Roxfortos lesz - bólintottam magabiztosan.
- Nem igaz!
- Figyeld meg! Te magad mondtad: Vada az új kezdet, amolyan második első szülött. Roxfortos lesz, nincs ebben semmi titok.
- De ha mégis a Beauxbatonsból kap levelet…
- Akkor sem fog kevésbé hasonlítani rám a te javadra - vigyorogtam.
Elhúzta a száját.
- Mikor is költözöl, Vic?

Számtalanszor megállapítottam már, Jemmel isteni szerencsém volt - nála különlegesebb, személyre szólóbb testvért keresve sem találhattam volna. Soha nem is állt szándékomban. Jem a legbensőbb bizalmasom volt: még ha sok hozzám fűződő dologba nem is avattam be őt. Ám míg azt el tudtam képzelni, hogy a lányoktól messze éljek, ami meg is eshetett, hiszen benne volt a pakliban, hogy Remus és Cat Horvátországban telepednek le később, James és Lily egy nevenincs faluban, Amy meg - mert Amyről van szó - mondjuk az Antillákon, vagy Kubában, vagy… mi a varrónők anyaföldje? Biztos nem Jeruzsálem… Szóval míg őket tudtam szeretni ekkora távolság ellenére, Jemért minden áldott nap megszakadt volna a szívem.
Neki bejáratosnak kell maradnia a szobámba - még ha az a suli után Siriuséval lesz is azonos.

Amy csendben és fürgén vett rólam méretet.
Lily az ágyán kuporgott, őt Cat próbálta szóra bírni.
Állt a társalgás közöttünk.
- Rendben, végeztem veled - legyintett el magától Amy könnyedén. - Alig várom, hogy hozzákezdhessek! Nem is emlékszem, mikor férceltem utoljára! Ja, persze, a nyáron. A butikban. Hű, máris jobban élvezem pálcával a kezemben… Lily, higgadj már le, légy szíves!
- Amy, legalább játszd el a kedvünkért, hogy ismered a tapintat fogalmát! - torkolta le Kitty, Lily karját simogatva. - Csak, hogy elhihessem, köszönő viszonyban vagy egy érző emberi lénnyel!
- A baj az, drága, hogy kibírhatatlanul hosszú ideje csak köszönhetek az emberi lényeknek. Mikor érünk már haza?! Hiányzik az én Kiskalózom!
- Mondasz valamit - értettem vele egyet, oldani kívánván a feszült hangulatot. - Ügyes találmány ez a tükör, a vizsgák kezdete óta mégis úgy érzem, mintha cukrászdában állnék, és elhúznák az orrom előtt a sütiket, anélkül, hogy bármelyikbe is beleharaphatnék.
- Pontosan! - tapsolt Cat. - Ugyanezt érzem én is! Nem vagytok éhesek különben? Ölni tudnék egy francia krémesért.
- Na, ha már krémes - szólalt meg újra Amy, hullámzó szabócentit varázsolva a levegőbe, mely magától csavarodott apró csigába, s ereszkedett a szöszi kinyújtott markába. - Az feltűnt e valamelyikőtöknek, hogy egy csomó jó dolognak a francia az előszava vagy a megnevezése?
- Kösz szépen, te dög! Persze, hogy nem a franciázásra gondolsz, mi? - jegyezte meg ironikusan Cat és a tükörért nyúlt. - Azonnal látnom kell Remust, különben spontán égek el belülről, és biztosíthatlak: nem a dühtől.
Amy erre harsányan felnevetett és elállt az útjából, hogy Cat szabadon távozhasson a kissé zsúfolt szobából.
Lily nem vett rólunk tudomást. Szólni akartam hozzá, ám Amy megelőzött.
- Lily, ne higgy az álmoknak. Szeszélyesek.
Eszerint ők is be lettek avatva? Cat vigasztaló mozdulataiból sejtettem ugyan, de eddig nem voltam, nem lehettem biztos benne.
- Tudom, csak… olyan rossz volt…
- Négyünk közül te vagy a legracionálisabb, ezt bizton állíthatom. Ha a jövőben bármi veszély fenyegetne titeket, te jó előre tudnád, mit kell tennetek a biztonságotok érdekében.
- És ha pont ez történt? - kérdezte hevesen ő. - Ha elbújtunk, és úgy talált ránk?
Na de ki? A csuklyás veszély, akiről mit sem tudunk.
- Lily, ne azonosítsd magad az álombeli nővel. James lesz a férjed, ez több, mint valószínű, fiad is lesz, erre is meg mernék esküdni, de vedd figyelembe: mi nem szerepeltünk a látomásodban. Egyikünk sem. Gondolod, akkora vész esetén nem mi vigyáznánk rátok? Hiszen Black, Remus és Viv is aurornak készül!
- Lehet, hogy akkor épp ti is az életeteket mentettétek!
- Garantáltan együtt mentettük volna egymáséit. Nézd, az én meglátásom az, és úgy érzem, ebben Viv is egyetért velem, hogy ha Jamest, téged és a gyerekedet valaki veszélyeztetné, Sirius el nem mozdulna mellőletek! Tehát Viv sem. Se Remus és Kitty. Én sem! Barátok vagyunk, és a barátok az ilyen pillanatokban tartanak össze leginkább!
- Úristen, Amy - szólaltam meg rövid, döbbent csendet megszakítva. - Mi van veled idén? Felnőttél, vagy mi? Kihevered? Nem térek magamhoz!
- Én sem - mosolyodott el Lily is nem kicsit könnyebb szívvel.
- Á, az időjárás teszi - legyintette hátra a haját könnyedén csodáltunk. - Ha épp nem esik, én is máshogy látom a világot. Lily, kérlek, míg észnél vagy és nem depizel… állj ide, hadd jegyezzem fel a te méreteidet is. Mellesleg ez egy igen hálátlan munka, észrevettétek? Mell-, derék-, csípőméret! Kivan a mindenem ezzel! Mintha nem látnám szabad szemmel is, kinek milye nagyobb, keskenyebb, gömbölyűbb, formásabb az enyémnél, az istenért…!