Amy az első tüzetesebb vizsgálódás után - még azelőtt, hogy egyáltalán bejutottunk volna - közölte: őt tizenegy évesen bizony rossz helyre postázták, neki a Beauxbatonsban a helye. Lily erre minden lelkesedés nélkül annyit dörmögött az orra alatt, hogy most akkor gyorsan élje itt ki magát, mert amint az utolsó vizsgán túlestünk, azonnal indulunk haza, még ha sellőuszonyt növeszt is ennyi kékség láttán.
Nos, ha már kékség, akkor essék néhány szó erről is. Az egyik legalapvetőbb különbség a két Mágusképző között az, hogy míg minálunk Skóciában feszt zuhogott, ezáltal állandósult a birtokot ellepő depressziókeltő, szürke homály, addig Franciaország eme rejtett kis paradicsomában valósággal éltek a színek, már-már arcon csapták a kevesebbhez szokott, gyanútlan turistákat.
A zöld, a mező színe, és a kék, az épület és az ég derengése dominált, de bántotta a szemem a kúria napsárga teteje és a réten sűrűn nyíló pipacsok vérbíbor színe is.
Mindent egybevetve lélegzetelállító látványt nyújtott ez a színkavalkád.
Csak nem mindannyiunknak.
- Itt sosem esik, ugye? - kérdezte sírós hangon Cat.
- Jaj, Kitty! - nyögtük hárman is egyszerre. Kiábrándító, hogy egyetlen percre sem bírt kikapcsolni, vagy legalább csatornát váltani.
- Jöttek újak rajtunk kívül is? - érdeklődött Lily játszott nyugodtan.
- Bőven - bólintott Jem, és elindult a kúria felé. - Őket már el is szállásoltuk.
- És mi merre fogunk aludni? - kapott a szón Amy. Végre bejutunk, gondolhatta.
- Szereztem nektek egy közös szobát a másodikon. Kicsit szűkösen lesztek, mert ezeket a szobákat maximum két főre alakították ki, de szerintem hárman is ellesztek valahogy. - Vállat vont. - A vizsgaidőszakban állandóan ez van, olyankor mindig zsúfoltan vagyunk.
- Na és velem mi lesz? - firtattam gyors fejszámolást követően.
Húgom huncutul felkuncogott.
- Te velem laksz majd.
Reflexszerűen emlékeztetni akartam, hogy ez otthon sem működött, de aztán mégsem szólaltam meg. Evidens, hogy a húgommal fogok aludni, ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy egy helyen vizsgázunk majd. Erre több szót nem is érdemes vesztegetni.

A Beauxbatons belülről is leginkább egy hatalmas, átlagos - bár annál jóval színesebb - mugli iskolára emlékeztetett. Míg a Roxfort, kastély mivolta miatt, főként felfelé terjeszkedett, újabb és újabb emeletekre repítettek fel a furfangos lépcsősorok, addig a Beauxbatons tervezői bonyolult folyosórendszerekkel nehezítették az újoncok életét. A következő napokban megtapasztalhattam, hogy zsákutca, mint olyan, ismeretlen fogalom ideát. Azoknak a királykék falú folyosóknak egyszerűen sosem volt vége; valahányszor egynek elvánszorogtam a végére, rá kellett döbbennem, hogy az út folytatódik egy élesebb kanyar után. Nem ritkán egy folyosó két keskenyebben folytatódott, és azok pár méter után tovább osztódtak. Kész idegbaj. Még szerencse, hogy Jemet mindenhova magammal rángathattam, mert nélküle úgy nyelt volna el az a labirintus, mint valami porszemet. Felemésztett volna, mint valami állat. A legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy természetes emberi reakciómként előtört belőlem a kíváncsiság, és minduntalan rám tört az érzés, hogy menni akarok tovább, menni végig az összes járaton, egészen addig, amíg végül el nem fogy az összes. Olyan nincs, hogy végtelen. Valahol falba kell ütköznöm.
Aztán rájöttem, hogy van az elméletemnek egy nyilvánvalóbb buktatója. Mégpedig az, hogy a folyosók körbe haladnak. Az egész rendszer így volt kialakítva - az utolsó méter után újra az első következett. Elég kiábrándító, már csak az egyszerűsége miatt is. A muglik folyamodnak ilyetén trükkökhöz, varázserő híján. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végleg felhagytam a két iskola versenyeztetésével magamban.

Lily, Amy és Cat tényleg kissé szűkösen voltak a nekik kiharcolt, déli fekvésű szobában, mégis egy emberként rajongtak az okkersárga falú, díszes bútorú birodalomért, mely az iskola kollégiumi szárnyának második emeletének kanyarjából nyílt. Jem szerint ezek a sarokszobák a legszebbek. Előbbi elméletem itt valódi értelmet nyert: ahogy körbenéztem, úgy vettem észre, hogy a szint utolsó szobája mellett helyezkedik el az első, tehát a folyosók valóban körbe haladnak, s nem vesznek bele a végtelenbe. De ez csak engem zavart - a lányokat abszolúte hidegen hagyta, mi a helyzet az ajtajukon kívül.
Jem a harmadik szinten lakott. Otthon már be lettem avatva, kiktől és hogyan szerezte meg a 112-es számú szobát, és azt kell, hogy mondjam, méltán került ki a Rice név a táblácskára.
Húgom egy tőlem is idősebb, nagyhangú, amolyan bandavezér lánnyal lakott együtt. Imádták egymást, állítólag a lány engem tartott az egyik messzi példaképének, bár nekem erős volt a gyanúm, hogy ezzel csak Jemnél akart bevágódni. Akárhogy is, ez a lány előző évben levizsgázott, kiköltözött és Jem egyedüli lakója maradt a 112-es lyuknak. Eddig.
A berendezés tökéletesen tükrözte idősebb testvérkém lelkivilágát. Színes volt, vagány, rumlis és illatos. Akárcsak otthon. Az én szívem mégis az asztalon heverő képkeretek egyikétől dobbant meg igazán. A belecsúsztatott képen Siriusszal mosolyogtunk a világra. A fotó nem egészen két éve nyáron készült nálunk. A párja Sirius éjjeli szekrényén állt.
- Nocsak - adtam hangot meglepettségemnek. - Hát ez meg?
Jem irányba fordult és vetett egy pillantást a szóban forgó képre.
- Tetszik - vont vállat.
- Említettem már, hugi, hogy rettenetesen hiányoztál?
- Nem, de mivel nem vagy az a nyíltan érzelgős típus, nem is várok el tőled efféle kinyilatkoztatást.
- Hm.
- Meglepődtél? - vigyorgott rám sandán.
- Rajtad? Folyamatosan.
Szétcipzáraztam a bőröndöm, mondván, most aztán kipakolok, és nem fogok ittlétem során pakkból élni. Még otthon elhatároztam, időpocsékolás ide vagy oda, bárhova utazzak, mindig otthonossá fogom tenni ideiglenes lakhelyemet. Ez elvvé kell, hogy váljon. Csak azok az emberek nem pakolják szét a holmijukat, akik menekülnek és tudják, nem lesz idejük összerámolni, ha menniük kell. Nos, ez a veszély nálam nem állt fenn. És attól nem fogom hamarabb látni Siriust, hogy…
- Hé, hallottad? - kapta fel a fejét Jem kék cirádás, sárga alapszínű dobozaiból, melyekben a dolgait tárolta saját tematika szerint. Egyszerre hallottuk meg a neszt, egyszerre is ejtettük ki a kezünk ügyében lévő tárgyakat: ő a váltóruháját, én a tükröt, melyet a táskám felső rekeszében találtam, s melyben édes választottam méltatlankodott a durva bánásmódért.
- Vivi, óvatosabban! Ez értékes darab!
- E… ez… Sirius!
- Szia, kedvenc báli partnerem! - köszöntötte lelkesen Jem, a vállam fölött áthajolva.
- Szia, bálkirálynő. Látom, kiheverted a nyomulós hódolókat… Vivi, Lily a közeledben van? Ágas váltana vele pár szót.
- Ennyit arról, hogy bíztok bennünk, és hagytok minket önállósodni.
- Én mondtam, hogy ez nem jó ötlet - jelent meg a tenyérnyi képernyőn Remus sebhelyes arca.
- Na ne már, Vivi, azt ne mondd, hogy sérti a lelked, hogy hiányzol, és mi találtunk egy megoldást, amivel közelebb lehetünk hozzátok…
- Hogy mi sérti a lelkemet, édes, azt most inkább ne firtassuk. Azt azonban jó volna gyorsan eldöntenetek, kinél legyen a tükrötök, mert nemhogy egy szobában nem vagyunk a lányokkal, de még csak egy szinten sem. Mellesleg megjegyzem, ha a véleményemre vagytok kíváncsiak, szerintem idióta ötlet volt az én bőröndömbe csempészni ezt…
- Siriusé a tükör, ő döntött melletted - szögezte le rögtön James.
- Nem véletlenül. Láttad te már pakolni szíved őrült választottját, Ágas?
- Merem remélni, hogy még te sem, Tapmancs!
- Most megint verekedni fogtok? - nyögött fel fájdalmasan Remus a háttérben.
- Holdsáp, negyedikben verekedtünk Siriusszal utoljára!
- De akkor is Lily miatt vitatkoztatok!
- Ó, igazán? - szóltam közbe én. - Mesélj csak, Remus!
- Holdsáp, fogd be! Vivi, kicsim, nem volt nagy ügy! Sőt, ügy sem volt! Nem volt semmi!
- Azért engem érdekelne ez a semmi.
- Viv, tényleg semmiség volt, hidd el! Kölykök voltunk…
- James, ti örökké kölykök maradtok - legyintettem. - Na, elmeséli valamelyikőtök, miért verekedtetek össze Lily miatt negyedikben, vagy máris földhöz vághatom ezt a vacakot?
- NE!
- Kicsim, az a tükör olyan nekem, mintha egy testrészem volna!
- Egyetlenem, most is épp egy testrészedre gondolok, és szívem szerint le is vágnám ezt a bizonyos részedet.
Általános, döbbent csend fogadta szavaimat. A nyakamat mertem volna rátenni, hogy Sirius le is sápadt. De legalábbis lezsibbadt úgy deréktájon.
Jem viszont jól szórakozott mögöttem.
- Nos?
- Oké, Viv, győztél. Negyedikben tényleg volt köztünk egy rövid mosolyszünet, és egyszer kicsit össze is kaptunk, de ez nem azt…
- Lily miatt.
- De ez nem jelent ma már semmit!
- James, mesélsz, vagy mellébeszélsz még egy kicsit?
- De ígérd meg, Viv…
- Beszélj!
- Jól van, jól van, mondom! Oké? Szóval. Nem tudom, emlékszel e, de egyszer megemlítettem, hogy egy darabig bejött nekem a feminizmusod.
- Ne szégyelld, sokan voltatok így vele.
- Igen… és…
- És megpróbáltál bevágódni nálam, emlékszem.
- Igen… Viv, ugye ezt nem…
- Vivi, esküszöm mindenre, ami fontos nekem, hogy sosem szándékoztam ráhajtani Evansra!
- Ezt örömmel hallom.
- Én is. Ugye, Viv, ezt Lilynek nem mondod el?
- Mit is?
- Hogy Tapmancs bosszúból rá akart hajtani negyedik májusában!
- Bosszúból.
- Igen. Bosszúból azért, mert én meg nálad próbálkoztam be.
- Add oda a tükröt Siriusnak. Kérlek.
- Nem árulsz el?
- Nem értem, mitől félsz.
- Nem is neked kell értened.
- Rendben. Ígérem. Most add Siriust.
Gyors, pusmogós csere következett, majd a két fiú, Remus és James távoztak a látóteremből. Csak Sirius borús arcát láttam a túloldalt.
- Mióta? - csak ennyit kérdeztem tőle. - Én azt hittem, ötödikben kezdődött.
- Komolyan tényleg akkor kezdődött. De már azelőtt is tetszettél.
- Tényleg? - vigyorogtam bárgyún.
- Tényleg. Hiányzol, Vivi. Ugye nem esel kísértésbe odaát?
- Nem találnék sehol még egy olyan fiút, aki képes lenne két év után is úgy szerelmet vallani nekem, hogy a pulzusom az egekbe ugorjon. Nem is akarok és nem is keresek. Bízol bennem, ugye?
- Bízom, igen. Csak minduntalan az jár az agyamban, hogy amikor legutóbb én mentem a Beauxbatonsba, te rögtön bebeszélted magadnak, hogy eljegyeztem Saraht.
- De én nem tudtam, hogy ide jössz és Jemhez! Különben meg muszáj volt ezt felhoznod?
- Nem, csak… élvezem, hogy hallom a hangod.
- Ó, Sirius… feltett szándékod, hogy megríkatsz, ugye?
- Szeretlek, Vivi.
- Én is téged.
A meglepetések órája volt az. Én komolyan úgy tudtam, kettőnk között ez a bonyodalom ötödikben kezdődött, azon az estén, amikor Sirius hiába vitte fel magához az aktuális kiszemeltjét, mert a lány Jamesre bukott. Történt egy kis balhé a klubhelyiségben, hiszen akkoriban Siriust a hiúsága tartotta egyben, és közvetlenül ezután történt meg a fordulat - számomra. Kiszúrt engem a lépcsőfordulóból. Aztán elkezdett randikkal bombázni. Attól fogva éreztem, hogy tudja, hogy a világon vagyok. Addig nem. Negyedikben a Tekergők nekem csak messzi, túl nagy becsben tartott figurák voltak, s közülük csak Jamesszel foglalkoztunk valamelyest, Amy rajongása révén.
Az az ügy, James „bevágódása” nálam, nem kapott túl nagy jelentőséget. Év vége volt, olyankor mindenki megőrül egy kicsit. Feminista voltam, kollektíve gyűlöltem minden hímneműt, és ami a vicces: nem főként gyűlöltem őket, inkább átnéztem rajtuk. Hittem, sőt, bíztam benne, hogy a csoda nem létezik, a szerelem egy vak angyal, ami feszt elbotorkál mellettem, és jó nagy ívben ki is kerül.
Jamest el nem tudom képzelni, mi indította be ebben a világnézetben. Valószínűleg a kihívás. Hogy értem törnie kell magát, hogy meglegyek neki. Én sem lettem volna több, mint az előzők, vagy akár Amy, akit egyébként már akkoriban is szédített, de kihívást jelentettem, és ez tetszett neki. Ám rólam letett hamar. Neki Lily kellett.
Ha belegondolok, hogy Sirius már akkor is látott engem, még ma is beleborzongok. Pedig rajtam kívül rengeteg más lányt is észrevett. És mégis. Ő is látta bennem a kihívást, ő is bepróbálkozott. A furcsa az ebben, hogy amikor James elkezdett közeledni felém, Sirius rögtön rászállt Lilyre. Amiért James neki is esett.
Tehát már negyedikben is én voltam Sirius „Lilyje”. A lány, akiért harapott, ha más is ránézett. Mint James Lily miatt.
Leereszkedtem az ágy szélére, néztem az elsötétült tükröt. Próbáltam helyrerakni magamban az életem, hiába, mert az most szebb volt, mint valaha. Jó érzés tudni, hogy időnként célba találnak a vak angyalok. Néha, ha ügyes az ember, nekimehet, nekikóvályoghat. Talán fel is döntheti. Engem - sokadik próbálkozásra, végső kétségbeesésében - telibe talált. Az összes felém lőtt nyila egyszerre talált célba.
Az erejét azonban csak akkor, a Beauxbatonsban éreztem meg igazán. Levegőt sem kaptam tőle. Kiszívta belőlem a súlyt, szárnyalni tudtam volna, annyira könnyűnek éreztem magam. Lufi lettem volna, aminek csak ő fogja a zsinórját a földön.
Ez egy olyan dolog, amit senki nem hisz el, amíg át nem éli személyesen. És ez így van jól.
- Ébren vagy, Vic? - térített vissza a valóságba Jem. - Éhes vagyok. Menjünk enni.