|
1. fejezet: A "titokzatos idegen" és a kaland elkezdődik
2009.01.11. 17:11
Ezt a fejezetet azért tettem fel Nektek, Kedves Olvasóim, hogy lássátok, min munkálkotok mostanában. Az eddig megjelent három kötet első tagjának eseményeibe kukkanthattok bele. Sajnálatos módon eléggé könyvhű az egész, de ígérem, hogy a következő "kötet" teljesen más lesz, és csak néhol fog visszatérni a cselekményhez.
De egyenlőre éljünk a mának, és foglalkozzunk az első "kötet" első fejezetével. Megismerkedhetünk történetünk főhőseivel, és a kalandok elkezdődnek.
Ha kérdésetek lenne, nyugodtan forduljatok hozzám. Plusz a kritikákat örömmel fogadom!
Jogok: Christopher Paolini
A Gerinc déli oldalán, Dras-Leonával szemben az erdőben tábortűz lobogott. Egy lány éppen vacsorát készített magának, míg a mellette lévő sárkány feszülten figyelt. Itt éltek már egy éve, távol a civilizációtól, csak ők ketten. Nem mertek városok közelébe menni, hiszen az Uralkodó tudomást szerezhet a Lovas létezéséről. May hosszú fekete haját hátrakötötte, hogy ne zavarja őt a vacsora elkészítése közben. Ha valamiben fejlődött a száműzetés során, az a konyhaművészet volt. Korábban egyáltalán nem főzött, most viszont rá volt kényszerítve. Hatalmas fehér sárkánya Ada, mellette feküdt, még mindig a sötétséget kémlelve. Féltek, hogy Galbatorix szörnyei – a ra’zacok – rájuk találnak. Ellenük pedig nem sok esélyük volt.
Ada hirtelen fölkapta a fejét.
A ra’zacok. A hegyekből tiszta idő esetén el lehetett látni egészen Dras-Leonáig. De mivel már jóval sötétedés után járt, May nem láthatta a szörnyű lényeket. Ada is csak azért érezte őket, mert a szél éppen feléjük fújt, és a sárkány ki volt élezve a szörnyetegek szagára.
Hová mennek? kérdezte a lány.
Érzek ott egy sárkányt szólalt meg Ada pár pillanatnyi habozás után.
Egy sárkányt? May hitetlenkedve pillantott fehér sárkányára, majd rövid idő után barna szemeit ismét a távoli városra emelte. Dras-Leona egy távoli fénypöttyként világított a hatalmas Leona-tó túlpartján. Szerintem segítenünk kellene.
Hát akkor, emelkedett fel Ada, kalandra fel!
May eloltotta a tüzet, és az elkészített húst a sárkány nyeregtáskájába helyezte. A nyereg tündék munkája volt, és számos varázslattal látták el, hogy mindig a sárkány méreteihez igazodjon.
Amint lovasa elhelyezkedett a nyeregben, Ada elrugaszkodott a talajtól. Hatalmas szárnyait kiterjesztve emelkedett a légáramlatok hátán, s azokon suhant, amíg vitték előre. A sötétben nem sokan láthatták őket Ada hófehér színe ellenére sem. Közel tizenöt percnyi repülés után leszálltak, majd Ada elrejtőzködött egy közeli fás-sziklás részen, ahol senki nem láthatja meg. May tudta jól, hogy nem lenne tanácsos, ha észrevennék a sárkányt. Így gyalog közeledett a négy sötét alak felé. Egy a tábor közepén feküdt, egy másik távolabb tőle, a két ra’zac mellettük állt, a sárkány pedig láncra fogva gubbasztott a tábor szélén. May a búvóhelyéről csak a ra’zacok sziszegését hallotta. Észrevette, hogy a magasabbik szimatol, szaglászik; mintha nyugtalanította volna valami.
A másik ra’zac felmordult, hátrarántotta az előtte heverő ember fejét, és a torka felé csapott a tőrrel. Ugyanabban a pillanatban halk zúgás hallatszott, amelyet a ra’zac üvöltése követett. Nyíl állt ki a vállából. A másik a földre vetette magát, de még így is alig tudta elkerülni a második nyílvesszőt. May megfogta az íját, és kivett egy nyilat a tegezéből. A láthatatlan támadó újabb, sziszegő nyilakkal szórta meg a tábort. Rövid szünet következett, s ezt kihasználva most May támadott a másik irányból. A ra’zacok, akik nem számítottak erre, késve reagáltak. Köpenyüket átlyuggatták a vesszők, az egyik karjából törött nyíl állt ki.
A kisebbik eszeveszett rikoltással menekült az út felé, menet közben belerúgva a fiatal fiúba. Társa habozott, azután fölkapta a tőrt a földről, és a másik után loholt. May nem látta, hogy ezután mi történt, mert oldalra nézett, ahonnan mozgást látott. Mikor az alak belépett a tűz fénykörébe, May is követte. A lány még láthatta, ahogyan a fiatal fiú, akibe a ra’zac belerúgott, elájul.
- Nocsak, nocsak – somolygott a „titokzatos idegen” -, kit látnak szemeim? Vagy ez csak hallucináció?
- Nem – mosolyodott el May, majd a fiú nyakába ugrott. – Murtagh.
- Kicsi May – suttogta Murtagh a lány nyakába, majd eltolta magától, hogy jobban szemügyre tudja venni Mayt. – Illetve, már nem is olyan kicsi.
- Nem – nevetett a lány, majd tekintete a kis csoportra tévedt. – Segítenünk kellene.
- Igen – bólintott Murtagh.
- Gyújts tüzet, én addig eloldozom őket. – May közelebb lépett a sárkányhoz, hogy levegye róla a láncokat. A sárkány morgott, de hagyta, hogy a lány megszabadítsa. Miközben a láncokat távolította el, végigsimított az oldalán. Mikor a sárkány végre megszabadult béklyóitól, hálásan morgott. De sem őt, sem Murtaghot nem engedte közel a földön fekvő fiúhoz. Így őt hagyták, ahol volt, és az öreggel foglalkoztak. A sebesülése nem tűnt veszélyesnek, de May tudta, hogy a ra’zacok által használt méreg nehezebbé teszi a gyógyulást. És ahogy elnézte, eléggé mély volt a sérülés. Ki tudja, hogy a tőr milyen kárt okozhatott belül. Amikor ellátták az öreg sebét, leültek a tábortűz mellé. A sárkány kék szemei követték őket.
- Mesélj, merre jártál az elmúlt… másfél évben? – kérdezte Murtagh barátságosan.
- Te jó ég! – nevetett May. – Ilyen régóta nem láttuk egymást?
- Hosszabbnak tűnt…
- Igen. Szerintem már a kardvívást is elfelejtettem – nevetett ismét a lány. – Már közel egy éve nem akadt ellenfelem.
- Még jó, hogy találkoztunk – ölelte át a lány vállát Murtagh.
- Kezdtelek hiányolni – mosolygott May, miközben hozzábújt a fiúhoz. Mocorgást hallottak a tűz másik oldaláról, így odanéztek. A fiú ébredt föl.
- Kik vagytok? – kérdezte.
May látta, hogy barátja keze megfeszül az íjon. – Murtagh. – A hangja halk és fegyelmezett volt, ugyanakkor különös módon érzelemteli. May újra elmosolyodott, mert már olyan régen hallotta ezt a hangot, és jól esett a füleinek és lelkének egyaránt.
- May – felelte kurtán. Igyekezett semmi érzelmet sem belevinni ebbe az egy szóba. Elrejtette a boldogságát is, amit Murtagh felbukkanása miatt érzett. Nem nyílt meg egykönnyen senki előtt sem, mert nem bízott az emberekben. Nehéz gyerekkora során tanulta meg ezeket a leckéket.
- Miért segítettetek?
- Nem ti vagytok a ra’zacok egyetlen ellenségei. Őket követtem – mondta Murtagh.
- Tudod, kicsodák?
- Igen.
A fiú a csuklóján lévő gúzst tanulmányozta egy ideig. – Jierda! – morogta aztán egy idő után. May szemei összeszűkültek, Murtaghnak pedig elakadt a lélegzete. Majd megpróbált fölállni, de valószínűleg a fájdalmak miatt visszarogyott a földre. Murtagh a segítségére akart sietni, de a sárkány rámordult.
- Már korábban is segítettem volna, de a sárkányod nem enged a közeledbe.
- Saphira a neve – mondta mereven a fiú.
- Én viszont még mindig nem tudom a tiédet – nézett érdekesen csillogó szemekkel a fiúra May.
- Eragon. – Eközben Saphira végre közelebb engedte magához Murtaghot, aki fölsegítette Eragont és a tűzhöz támogatta. May tisztes távolságból figyelte az eseményeket.
Murtagh kiváló gyógyítói ismeretségeinek köszönhetően megállapította, hogy Eragonnak eltörött pár bordája, amit aztán be is kötözött. Majd Eragon megpróbálkozott az öreg sebeinek begyógyításával.
- Készítek levest – ajánlotta fel végül Murtagh.
- Segítek – csatlakozott hozzá May.
Miközben ők ketten az ételt készítették, May magán érezte Eragon pillantását. Tudta, hogy alaposan szemügyre veszi őket. A lány elmosolyodott. Kardjuk és íjuk a legkiválóbb minőségűek, csakúgy, mint Murtagh kürtje. Látszott rajtuk, hogy hozzászoktak a pénzhez – méghozzá sok pénzhez.
Murtagh odaadott Eragonnak egy szilke erőlevest.
- Nekem van egy kis elintéznivalóm – mondta hirtelen May, majd eltűnt a sötétségben.
- Szerinted elárul minket? – kérdezte Eragon, mikor hallótávolságon kívül tudta a lányt.
- Nem – rázta meg a fejét Murtagh. – Benne megbízhatsz.
- Honnan tudod, hogy nem a ra’zacokat hívja?
- Ismerem – mosolyodott el a fiú. – Előbb halna meg, minthogy az Uralkodó bármely emberének cinkosa legyen.
May bő fél órát gyalogolt, mikor megérkezett úti céljához: egy nagyobb fás területhez, ahol sárkánya rejtőzködött.
Szia kicsim, köszöntötte Ada. Minden rendben?
Igen, felelte a lány, miközben lekuporodott sárkánya mellé a földre. Képzeld, kivel futottam össze! Murtaghgal!
Olyan szívesen megismerkednék vele. Már annyi mindent hallottam róla.
Még nekem sem volt időm jobban elbeszélgetni vele. May teljesen odalapult Ada pikkelyes bőréhez, míg kezével az oldalát simogatta. Pár percig így ültek, mikor May újra megszólalt. Az a baj, hogy egy ideig rejtőznöd kellene.
Tudom.
De én nem szeretném.
Tudom.
Szerinted, mikor mutathatlak be nekik?
Majd ha eljön az ideje, megmutatom magam. Addig sajnos hiányolnunk kell egymás társaságát.
Sajnos…, sóhajtott a lány. Amióta kikelt neki a sárkány, nem voltak távol egymástól. Megrémítette a tudat, hogy nem lesz mellette. Tudta, hogy továbbra is kapcsolatban maradnak, de az akkor sem ugyan az, mintha hozzá bújva aludhat éjszaka. Miközben a tábor felé tartott, egyre jobban szorongott. Kellemetlen érzés fogta el, hogy nem Ada fog vigyázni az álmaira. Kardjait a sárkánynál hagyta, hiszen feltűnést keltene, ha két Lovas karddal állítana be.
Miután May visszatért a fiúkhoz, átköltöztek egy hatalmas barlangba, ahol nem lelhetnek egykönnyen rájuk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
