3. Suddenly I See

- "Suddenly I see..." - énekelem reggel készülődés közbe. Ma régebbi zenéket hallgatok, és rózsás kedvem van. A nap ugyan nem süt, de nincs viharos szél, nincs eső. Minden tökéletes. Korábban ébredtem a kelleténél, így gondolok egyet és megmosom a hajam, majd fehérneműben állok neki készülődni. Eközben persze a zene nyugodtan szólhat, hisz rajtam kívül senki sem aludt. Mikor elkészülök, elindulok Edward szobája felé, ugyanis meg szeretném kérdezni, hogy ma eljönne-e velem a buliba. Lassan, a falon függő képeket figyelve sétálok végig a folyosón. Csupa értékes, gyönyörű festmény. Persze, az ilyeneken meg sem lepődöm, hisz a házunkban is van rengeteg ezekhez hasonló. Vagyis volt. Az ilyesmi csak azon múlik, hogy az embernek milyen az ízlése és mennyi a pénze. Sosem érdekelt a pénz, nem voltam elkényeztetett gyerek. Már kiskorom óta úgy neveltek, hogy tudom, a pénz csak akkor boldogít, ha valakinek örömet okozunk általa. Persze boldogít, olyan szinten, hogy ha egy családnak nincs pénze, akkor ott nem felhőtlen a boldogság... Gyerekkoromban volt alkalmam ezt megtanulni. Amikor apa másfél évig nem volt velünk... San Francisco egyik legszegényebb negyedében éltünk anyuval, mégis boldogok voltunk. Elszomorító volt a tény, hogy apu nincs velünk, de átlagos hétköznapjaink nem teltek el úgy, hogy nem lett volna legalább egy dolog, amin nevettünk.
Edward szobájához érve kopogtatok, s közben megüti a fülem a szobából kihallatszó zeneszó. Debussyt hallgat. Szeretem, anyu és az én közös kedvencem tőle a Clair De Lune. Sokszor hallgattuk esténként, mikor a nappaliban voltunk esténként. Minden este ott beszéltük meg az aznapi eseményeket, meg együtt rajzoltunk, énekeltünk, vagy épp bohóckodva táncoltunk.
- Ó, helló - lepődik meg, miközben beenged a szobájába. A szoba szemközti oldala csupa üveg. Faltól falig ablak van. A szoba nyugati falát teljesen beborítják a CD-k százait tartó polcok, és ott a sarokban található még egy - számomra - igen komolynak tűnő zenei stúdióberendezés. A ház többi részével ellentétben itt nem a fehér szín az uralkodó, akárcsak nálam. Nincs ágya, csak egy hatalmas fekete bőr kanapé, egy vastag aranyszínű szőnyeg, a falakat pedig csupán egy árnyalattal sötétebb, nehéz anyagok borítják. Őszintén szólva, tetszetős szoba. A zenei stúdió berendezés pedig felkelti az érdeklődésem.
- Gyönyörű szobád van... - suttogom. Nem tudom, igazából miért suttogok, de most olyan érzésem van, hogy bizalmasabb úgy a légkör, ha ezt teszem. - Illik hozzád - fordulok hozzá egy apró mosollyal az arcomon. - Szabad? - intek a kanapé felé.
- Persze - szed le róla néhány könyvet és CD-t.
- Szereted a komolyzenét? - kérdezem, csak hogy megszüntessem a csendet. Bár ez nem a mindenkit feszélyező csend, hanem a békés változat. Mikor nem kellenek a szavak ahhoz, hogy két ember nyugodt lehessen egymás társaságában.
- Igen. Ez Debussy. Clair De Lune pedig a szám címe. Debussy egy... - kezdi a magyarázkodást. Komolyan nem nézi ki belőlem, hogy ismerhetem a komolyzenét?! Üresfejű babának gondol...?
- Tudom, ki volt Debussy, a kedvenc zeneművem tőle pedig, ez. Akárcsak az anyámnak - felelem egy szuszra, félbeszakítva őt. Ő meg meglepődve néz rám. - Nem gondoltad volna?
- Nem az, hogy nem nézem ki belőled a műveltséged, hanem, az a zene, amit ebben a két napban hallgattál merőn eltér ettől.
- De ki nem zárják egymást - mutatok rá. - Inkább rátérek arra, amiért jöttem. Azt szeretném megkérdezni, hogy elkísérnél-e ma egy buliba, ahova meg vagyok hívva?
- Hétközben? - lepődik meg.
- Igen, ez benne az extra - felelem, és elmesélem azt a kevéske dolgot, amit már tudok a buliról.
- Hát nem tudom...
- Légy szíves! Gyere el velem! - nézek rá kiskutyaszemekkel, és poénból még a szempilláim is rebegtetem hozzá.
- Na, jó - kuncog halkan az "udvarlásomon". - De csak azért, hogy ne verj valakit laposra! - Ó, most már nyíltan kinevet.
- Te kinevetsz? - mondom, miközben szerintem a képemre van írva a meglepődöttség. De azért játszom a felháborodottat.
- Ugyan, dehogy. Hova gondolsz? – kérdi, miközben kisimít egy tincset az arcomból. - Csak egy kicsit - ereszt meg egy csúfondáros félmosolyt.
- Ó, hogy kap...
- Na, na, ne káromkodj Demie! - lép be Emett, hatalmas ezer wattos vigyorral.
- Te is kinevetsz? Jól van! Nevessetek csak - mondom a röhögéstől akadozó nyelvvel. - Itt is hagylak titeket! - Majd királynős legyintéssel - aminek a hitelességén ront a nevetésem - távozom Edward szobájából.
- Demie, telefonod lesz - kiált fel Alice a lépcsőfordulóból.
- Mikor? - hajolok át a korláton, hogy lássam a számomra oly kedves Cullen-lányt.
- Két perc - feleli.
- Köszi - kiáltom hátra, miközben elrohanok a szobám felé.
Mire megtalálom azt a nyavalyás ketyerét a táskámban, addigra már el is kezd rezegni.
- Igen - veszem fel. Előtte kivételesen nem néztem meg a számot.
- Demie? - Hogy az a nyavajás, kiba... Szúszá, csak nyugalom. Ez a mély, mégis érces hang még most is elvarázsol. Pedig az utazásom előtt egy hónappal szakítottam, csak hogy ne fájjon annyira... Blaise, Blaise, Blaise...
- Blaise - sóhajtok. - Miért hívtál fel?
- Hogy vagy? Tudod, arra gondoltam, hogy meglátogatnálak Forksban. Mit gondolsz?
- Blaise... Én... Tudod, hiányzol, de nem szeretném, ha idejönnél.
- Van valakid?
- Két nap alatt össze kellett volna szednem valakit?! - nevetek fel ironikusan. - Pont te feltételezd, hogy könnyen adom magam?! Hány hónapba is telt, amíg összejöttünk?
- Három egész hónapba - hallom a hangján, hogy kicsit dühös az elutasításom miatt. De visszafogja magát. Mint mindig, ha rólam van szó. - Akkor miért?
- Ha valamit én lezárok, Blaise, akkor azt komolyan gondolom.
- De, te magad mondtad, hogy nem szívesen teszed, hogy fáj, és nem mondhatod el az okát.
- Először is attól, hogy valamit nem szívesen teszek, még nem fogom feladni, félredobni; másodszor, igen fájt és még fáj is. Ha idejönnél, csak rosszabb lenne. Harmadszor az okát azért nem mondhatom el, mert nem értenéd meg.
- Mindig, hogy nem érteném meg! - Már kezd felmenni benne a pumpa. - Talán, ha egyszer lennél olyan kegyes és elmagyaráznád.
- Nem tehetem. Megesküdtem, hogy nem mondom el senkinek. Sajnálom - sóhajtok fáradtan. Belefáradtam abba, hogy mindig magyarázkodjak Blaise-nek.
- De biztos nem pasi van a dologban? - kérdi utoljára aggodalmaskodva.
- Nem, egy szál pasi sincs a környékemen, aki potenciális veszélyt jelentene. Bár nem tudom, ezt most miért így mondtam, hisz már nem vagyunk együtt. - Ó, és itt látszik, hogy mennyire "szeret" engem a Sors, mert belép Edward:
- Demie, indulunk. Jöhetnél ma velem, ha gondolod. És persze, ha még mindig áll az ajánlatod, elkísérlek a buliba. - Elhűlve meredek rá, ő pedig nem érti reakciómat. Ekkor arrébb húzom a hajam, és meglátja a telefont a fülemnél. - Bocsi - suttogja, majd kimegy. Nekem meg olyan érzésem van, mintha pontosan tudta volna, hogy telefonálok. Azt is, hogy kivel és, hogy épp miről van szó. Apropó Blaise. Nagy a csönd a vonal túlsó végén. Túl nagy.
- Blaise? - Semmi válasz. - Itt vagy?
- Itt - hallom egy nagy sóhajtás után. - Már tudom, mit fogok tenni. Most leteszem. Vigyázz magadra, Duchess*!
- De... Rendben. Te is magadra, Blaise!
Miután leteszem a telefont, pár pillanatig meredek az elsötétülő kijelzőre. Nekem perceknek tűnnek ezek a pillanatok. Hirtelen pattanok fel, struccpolitikát folytatva kizárok minden gondolatot a fejemből.
Az egyik fekete táskámhoz lépek, és csak 2 füzetet dobok bele meg egy tollat. A mai napom nagyon laza, a szükséges könyveim pedig a suliban vannak.
- Edward? - nyitok be kopogás után az illető szobájába. - Itt vagy?
- Itt - lép elő egy ajtó mögül.
- Tudod, nagyon bekavartál nekem... - mondom elmélázva, miközben nekidőlök az ajtókeretnek.
- A barátod? - kérdezi szenvtelen arccal.
- A volt barátom. Volt egy látomásom, mikor Alice-szel vásároltunk. Láttam, hogy ott lesz a buli végén.
- A mai buli? - szól közbe, mire csak egy bólintással felelek.
- De nem volt beleszámítva a mai telefon. Így biztos nem lesz ma este ott. Ennek függvényében is elkísérsz? -függesztem rá mandulavágású szemeimet.
- Igen. De csak, ha szeretnéd.
- Jó lenne - eresztek meg egy halvány mosolyt.

- Indulhatunk? - töri meg a ránk ereszkedő csöndet.
- Aha... - mondom elmélázva. Előttem megy a folyosón, majd a lépcsőn is. Én pedig alaposan szemügyre veszem. Bronzos csillogású haját, arányos, jó felépítésű testét és ne hagyjuk ki az isteni hátsóját sem. Miközben a tekintetem rajta barangol, hirtelen megfordul.
- Tudod, szeretném tudni, mit gondolsz. Zavaró, hogy még sejtelmem sem lehet arról, mi jár a fejedben. - Nem tesz megjegyzést arra, hogy bámultam, pedig észrevette. Erre legfőképp a szája sarkában megjelenő félmosoly a bizonyíték.
- Hm... Most a mai napon járt az eszem. Na meg azon, hogy szívesen megnézném a környéket, az erdőket és hasonló dolgokat. Az óceánt...
- Talán megoldhatjuk, Duchess* - vigyorog rám.
- Te hallgatóztál?! - lepődök meg tágra nyitott szemekkel.
- Én, ugyan nem...
- Aha, én meg bárány vagyok és bégetek - húzom el a számat.
- Kezdhetsz bégetni... - suttogja a fülembe. Érdekes módon elhiszem neki, hogy nem hallotta, hanem saját maga találta ki. Ekkor hirtelen elhúzódik és témát vált: - Akarsz még reggelizni?
- Nem, nem vagyok éhes. De, ahogy látom te sem - nézek topáz színű szemeibe. Sokáig tartja fogva egymást a méz és topáz színű szempár, majd a pillanat elillan, s az eddig kiszűrt zajok élesen hasítanak a tudatomba.
- Hahó! Föld hívja Demonát! - mondja Emett, miközben integet a szemem előtt. - Indulunk, jöttök?
- Aha, mibe, hogy előbb leszek ott, mint te? - vigyorgok, s szempillantás alatt elsprintelek a kocsihoz. Naná, hogy én voltam a gyorsabb.
- Olyan gyors vagy, mint Edward. Kíváncsi lennék, mi lenne, ha ti baseballoznátok egymás ellen - mondja Jasper.
- Majd egyszer kipróbáljuk - mosolygok, majd beszállok az ezüstszínű Volvóba.
Edward utánam pár perccel érkezik, kabátokat hozva a kezében. Az enyém is nála van.
- Alice szerint délután esni fog - fűzi hozzá magyarázatképpen.
- Köszi, igazán figyelmes.
Sokáig ülünk csendben, majd eszembe jut valami.
- Ha tennék fel neked kérdéseket, válaszolnál?
- Attól függ, mennyire tudsz jól kérdezni.
- Jól tudok - mondom nyomatékosan.
- Akkor, csak tessék.
- Elsőként, egy sima kérdés. Honnan jutott eszedbe Duchess*-nek hívni?
- Nem az a kérdés, hogy honnan jutott eszembe, hanem, hogy miért... - mondja titokzatosan. - Ebédnél találkozunk - fűzi hozzá.
Én pedig zavarodottan állok a diákok forgatagában a gondolataimmal, és csak egy mondat visszhangzik a fejemben a mai nappal kapcsolatban... "Suddenly I see..."


*Duchess=hercegnő/hercegné